Kánikula idején

A kérdést én is feltettem magamnak a minap, és arra jutottam, hogy amint a Nap elkezd közeledni a horizont felé, csónakba ülök. A naplementével kezdődő enyhülés talán a halaknak is meghozza a kedvét a táplálkozáshoz. Átverekedtem magam a fürdőzőkön, majd a marás mentén haladtam lassan evezve, de életnek semmi nyomát nem tapasztaltam. Két héttel korábban ugyanitt a naplemente előtti órában szinte pezsgett a felszín a sok kis küsz ugrásától, és közülük önfeledten lakmároztak a balinok. Ezúttal azonban „döglött” volt a víz. Ez a helyzet kissé elszomorított, ugyanis többnyire a rablások után tájékozódva szoktam műcsalimat bevetni az őnök orra elé. De nem adtam fel, hiszen nem volt már elég időm új helyek felderítésére. Bíztam benne, hogy a balinok most is ott tartózkodnak, ahol általában a legtöbbször rabolnak, csak kissé mélyebben. Ezért egy süllyedő wobblert akasztottam kapcsomba. Olyat választottam, aminek nincsen terelőlapja, így  igen hosszúakat lehet vele dobni és  minél nagyobb területet átfésülhetek segítségével. A csalim vízbeérkezését követően vártam kicsit, amíg a fenékre süllyedt, majd egy kisebb emelést követően kezdtem meg a betekerését. Így körülbelül egy-másfél méterrel a fenék fölött tudtam elhúzni az imbolygó küszt imitáló wobbleremet.

A strandolók zaja már egyre halkabban jutott el hozzám és a Nap is lassan elérte a horizont kékes sávját, amikor az első vehemens rávágást közvetítette karomba érzékeny pergető pálcám. A kapás ott érkezett, ahol eleve vártam: a marás alján a főmeder kezdeténél. A csúnyán rászedett hal könnyen hagyta magát felhúzni a felszínig, ahol azonban erős ellenállást fejtett ki. Pocsolásaival engem is sikerült eláztatnia, de ez nem akadályozott meg benne, hogy erőteljes alakítását fotómasinám segítségével is megörökítsem.

A balinokat, ha csak a sérülésük nem akadályoz meg benne, mindig visszaengedem; így történt ezúttal is. A naplemente étvágygerjesztő hatása ismét beigazolódott, hiszen az ezt követő negyed órában az elsőhöz hasonlóan még két szép ragadozó őnt sikerült kézbe vennem néhány fotó erejéig. Ők is a vízközt húzott műcsalimon vesztek rajta, rablást nem is észleletem egész idő alatt.

Már csak az ég alján derengett némi vöröses fény, így én is az utolsókat dobtam, amikor éles kis koppintásra lettem figyelmes, ám a tettes nem akadt horogra. Süllőre gyanakodtam, amelynek talán túl gyorsan húztam a balinoknak címzett műcsalit. Fehér twisterre váltottam, és gyorsan visszapöccintettem az előző kapás helyére. Alig emeltem rajta kettőt, amikor újra éreztem az iménti koppintást, és ezúttal már megakadt a formás kis süllőcske. Nem volt kapitális hal, felénk ez a nyolcvan dekás tekinthető átlag méretnek, de megszínesítette, változatossá tette az estémet, ezért ő is visszanyerte szabadságát.