Egy hajnal a Balaton hátán

A fényváltozás időszaka – az alkonyat és pirkadat ideje – egész évben beindítja a ragadozók étvágyát, de vannak olyan időjárási körülmények, amikor ez a „kapásbőség” az átlagostól is nagyobb mértékű. Tipikusan a nagy kánikulával járó magas vízhőfok idején lehet belefutni olyan csodába, amikor a napfelkeltét követően szinte forr a víz a rablásoktól. A minap ezen tapasztalatok birtokában toltam le a csónakomat a vízre, illetve inkább a homokra… A bokáig érő vízben szép mutatvány volt a sólyázás, de kis küzdelem után már hasítottam is a habokat.

Úgy időzítettem az indulást, hogy vízen legyek, mikor a napkorong felbukkan a horizonton, mert az első rablások általában ekkor kezdődnek. Ezúttal is így történt, bár eleinte még csak itt-ott szétszórva láttam kedvenc ragadozóim vadászatának nyomait, nem is sikerült kapást kicsikarnom. Amikor a balinok egymástól távol rabolnak, folyamatosan helyet változtatva, sokkal nagyobb szerencsére van szükségünk, hogy egy ragadozó a vízben találkozzon műcsalinkkal. A Balaton déli partján marásnak nevezzük azt a mederrészt, ahol a sekély, parti zóna 1-1,5m-es mélységből fokozatosan mélyül a 3,5-4m-es vízmélységű főmederig. Ez a törés nem teljesen egységes. Általában ott tartózkodnak nagyobb számban a halak, ahol meredekebb ez az átmenet. Ahogy a nap kissé feljebb kúszott, a rablások elkezdtek sűrűsödni és koncentrálódni a marás mentén, - valószinűleg követve a küszcsapatok elhelyezkedését. Igazi bandázás indult, pár méteres területen olykor több rablás is látszott. Nem volt más dolgom, mint a sűrűjébe dobni küszt imitáló wobbleremet, és beesőre már érkezett is az első rávágás.

Bevágásomra ellenfelem felvetette magát a levegőbe, alatta ripityára törtek a vízcseppek… Ezért a dinamizmusért, erőért és vadságért imádom annyira a balatoni balinokat! A kíméletes horogszabadítás után engedtem is vissza a küszcsapatok közé. A bandázás folytatódott, a balinok olykor többször egymás után is kicsapták a kishalakat a vízből, játszottak velük, mint macska az egérrel. Az ilyen látvány még horgászbot nélkül is élményszámba megy. Meg is érkeztek föléjük a csérek, hogy a mélységből érkező támadást elhárítani igyekvő szerencsétlen küszökre légi csapást mérjenek. Ezekre a fürge kis madarakra nagyon kell vigyáznunk, mert olykor megesik, hogy wobblerünkre is rácsapnak. A balinok tehát folytatták reggelijüket, én pedig szinte minden alkalommal sikerrel akasztottam meg egyikőjüket, ha pontosan dobtam bele rablásukba.

A jó mókának azonban vége szakadt, a hatodik megfogott hal már sok volt a csapatnak, és alább hagyott a rablások intenzitása. Nem is erőltettem tovább, de mivel volt még a reggelből, tovább eveztem a marás mentén, és egy víz alatti kövezés mellett tettem le a horgonyomat. Bíztam benne, hogy visszatértek már a süllők éjszakai vadászatukról, ezért egy rövid, 2,1m-es, gerinces kis botot vettem kézbe, fonott zsinórral szerelve. A balinokat még kissé hosszabb és lágyabb bottal, valamint monofil zsinórral szerelt orsóval kergettem.  A kapcsomba könnyű fejjel szerelt zöldes színű twistert akasztottam, majd megkezdtem a tartás vallatását. Csalimat hagytam a fenékig süllyedni, majd apró pöccintésekkel vezettem magam felé, így tapogattam végig a kőszórást több irányból is. Néhány dobás után éles ütést éreztem, majd rövid fárasztást követően egy szürkéshátú átlag balatoni süllőt tarthattam kezemben.

Visszaengedtem őt is, bízva benne, hogy néhány év múlva kissé megizmosodva újra boldog perceket szerez nekem. A továbbiakban csak óvatosabb kapásokat észleltem, ezért az előzőtől kisebb gumicsalival szerelt drop shot előkére váltottam, és hamarosan erőszakos kapásával meg is érkezett a tettes egy szép kősüllő képében. Süllő már nem jött több, ellentétben a harcias kis kövesekkel, amelyek fogása érzékeny felszereléssel igen nagy élvezet, de róluk majd egy következő alkalommal szólok.

Nagy Gábor