Miért nem szaporodik a balatoni ponty?

A mérsékelt égöv alatt élő édesvízi halak szaporodási ciklusát több együttes tényező határozza meg. Vannak abiotikus, azaz élettelen környezeti hatások, és biotikus, vagyis az élő környezet által okozott hatások. A halak szaporodása csak akkor lehet sikeres, ha ezek a tényezők egy ideális együttállásban jelennek meg. Az kevés, hogy a fiúponty és kislányponty egymásra lel egy szép májusi hajnalon, mert nem biztos, hogy szerelmesek is lesznek egymásba. Talán azért, mert nem „találnak egy padot”, ahol leülve kellemesen elbeszélgethetnének; esetleg „hideg idő” van, és pikkelyeiket inkább magukra húzzák, mintsem levetkőznek.

Az abiotikus környezeti tényezők közé tartozik mérsékelt égövünkön az évszakok szabályozó szerepe. Ez első hallásra talán teljesen természetesnek tűnik, hiszen ki hallott már decemberi pontyívásról. Megemlíteni mindössze a teljesség kedvéért muszáj, mert élnek pontyok a forró égöv alatt is, ahol az ívás történhet akár decemberben is. Sőt, egy évben akár kétszer is. Ez a tényező azért fontos, mert a halak szaporodását egy viszonylag szűk időintervallumba skatulyázza, ellentétben az egyenlítő környéki területekkel. Ettől függetlenül elmondhatjuk, hogy a tavaszi-kora nyári, április végétől június végéig tartó időszak elég kellene, hogy legyen a balatoni pontyok sikeres szaporodásához, tehát ezen a tényezőn semmi sem múlik.

Sokkal fontosabb tényező a fény, a hőmérséklet és az időjárás együttes hatása. Általában április végére melegszenek fel vizeink először olyan hőmérsékletűre (18 Celsius fok) amiben már kedvet kaphatnak pontyaink az ívásra. Ez az időszak azonban még bizonytalan, legalábbis – eredményes ívás esetén – az ikra érlelődésére és a kikelt lárva életben maradására nézve. Ekkor még gyakran lehetnek nagy viharok, amik a növényzetre tapadt lárvákat letéphetik, és drasztikus hőmérséklet-csökkenés állhat be. Továbbá minél melegebb a víz, annál nagyobb esély van megfelelő zooplankton állomány kialakulására, mert a kis halak első természetes táplálékát az apró kerekesférgek fiatal egyedei adják. A fény és a hőmérséklet egyébként szerepet játszik az ikraérlelődés-, valamint a hormontermelődés bonyolult élettani és kémiai folyamataiban is. A szaporodásbiológia hormonális fejezetére nem térnék ki, részben, mert unalmas lenne, de azért annyit érdemes megjegyeznünk, hogy az abiotikus tényezők is fontos szerepet kapnak annak megfelelő szabályozásában.

Ezek a tényezők azonban csak az ívás időbeni eloszlását határozzák meg (rossz az idő, hideg van: majd ívik akkor a hal, ha mindez kedvezőre fordul). Talán banálisnak hangzik, és égövünkön kevésbé lehet meghatározó az ionkoncentráció felemlegetése, pedig szintén fontos, ívást kiváltó vagy éppen késleltető tényező. Az ionkoncentráció csökkenése, a víz hígulása bizony igen erős, ívást aktiváló tényező, persze csak akkor, ha ez az ívási időszakban következik be. E környezeti tényező kiemelkedő szerephez a forró égövben jut. Itt a halak gyakorlatilag az év minden pillanatában szaporodásra képesek, és a szaporodást kiváltó fő ok az, amikor megáradnak a folyók. Ez a folyamat nálunk is megfigyelhető: a folyók tavaszi zöldárja mindig kitűnő ívási lehetőségeket, bőséges ivadéktermést eredményez, különösen a lágyszárú növényzetre ívó pontyféléknél. Ebből azonban azt is leszűrhetjük, hogy a kevésbé szélsőséges vízjárású területeken (elsősorban az állóvizeken), mint amilyen a Balaton is, sokkal kisebb a befolyásoló szerepe.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy az abiotikus környezeti tényezők sem külön-külön, sem együttesen nem lehetnek okozói a balatoni pontyok szaporodásának elmaradásában. Ez legfeljebb akkor következhet be, ha a klíma jelentős lehűléses szakaszba kerül, ahogy erre legutóbb nagyjából 10-12 ezer éve volt példa, az utolsó jégkorszak idején.

A biotikus környezeti tényezők, azaz az élő környezet által okozott hatások közül elsőként tekintsük át a társ lehetséges befolyásoló szerepét. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy a Balatonban egyaránt megtalálhatóak nő- és hímivarú példányok. Hallottam olyan feltételezést is, hogy direkt ivarilag szelektált pontyállományt helyeznek ki a tóba, csak azért, hogy ott ne tudjanak szaporodni. Ez a módszer, mármint a szexálás mindennaposan alkalmazott technológia a baromfitenyésztésben, több ok miatt is, de a haltermelésben, különösen a tógazdasági haltermelésben még nem terjedt el. Egyébként pedig, vajon mi oka lenne a joggyakorlónak szaporodásképtelen állományt kihelyezni? A területi engedélyekből befolyt összeg egy részét kell állománypótlásra fordítani; nyilvánvaló, ha a ponty elképesztő módon szaporodna a Balatonban, sokkal kevesebb mesterséges pótlásra lenne szükség. Erről az oldalról tekintve tehát a joggyakorlónak kifejezetten az az érdeke, hogy a balatoni pontyok minél jobban szaporodhassanak.

Tehát a társ megvan, most már csak időben kell halainknak egymásra találniuk, valamint nagyon fontos, hogy a tejes és ikrás pontyok ivari szinkronizációja is megfelelő legyen. Egyaránt kellően érett ivarszervekkel kell, hogy rendelkezzenek az eltérő ivarú egyedek, s ha ez megvan, már szinte alig van szükség egy apróságra. Nem nagy dologról van szó, ám mégis…

Bármennyire is szomorú, ez a kevéske igény, az ívási környezet a limitáló környezeti tényező a balatoni pontyok szaporodásában. A ponty ugyanis elsősorban lágyszárú vízi növényzetre, a különféle hínártársulásokban ívik, ennek hiányában, kényszerűen ívhat gyékényes, nádas területrészeken is. Megállapíthatjuk, hogy ezzel szemben a többi pontyféle (balin, dévérkeszeg, karikakeszeg, szélhajtó küsz) könnyedén leívik a partszél mohás köveire is, sőt, e balatoni halfajok utódlása jobbára itt történik.

Ismeretes, hogy a tavon kiterjedt hínármezők már egyáltalán nem találhatóak. Ennek okát most ne vizsgáljuk (tápanyagszegény víz, amur, stb.). Megcsappant, különösen a déli part mentén a nádasok területe is, egybefüggő nád- és gyékényes társulásokat csak az északi part egyes részein lelhetünk fel. Azonban ezek nem ideális pontyívó területek; az itt horgászók tavaszonként tapasztalhatnak kisebb-nagyobb pontyívásokat, de ezek eredményességéről nincs érdemi információnk.

A déli parti kikötők partszéli hínárosaiban is láthatunk alkalomszerűen ívást. A kikötők azonban túlságosan zaklatott területek ehhez, így az ívás általában az éjszakai órákban történik. A zavartsághoz igazodva az itt ívó pontyok meglepő „csendességgel” teszik ezt, látványos összecsapások nélkül. Ezen elszigetelt, néhány egyedet megmozgató ívások eredménye gyakorlatilag a nullával egyenlő.

Amennyiben a tavaszi vízállás és a bőséges csapadékellátottság lehetővé teszi a déli parti befolyók (pl. Fonyódi árok) vízhozamának javulását és azok átjárhatóságát, szinte minden alkalommal tapasztalhatunk jelentős tömegű pontyfelúszást. Elsősorban a nagytestű, kapitális egyedek keresik fel a befolyókat, ívási céllal. Ennek a szaporodási tropizmusnak jobbára az ionkoncentráció-csökkenés a fő kiváltó oka, ugyanakkor a csatornákban gazdagon található hínár is, ami már tökéletes ívási környezetet nyújt. Sajnos, ezek a halak azonban alig-alig tudnak leívni a folyamatos emberi zaklatás miatt (horgászat, rabsickodás), ráadásul többségüknek már visszatérni sem marad lehetősége a Balatonba…

Nem került még említésre, de a fentiek összegzéseként most meg kell említenünk az antropogén hatásokat. Egyértelműen emberi tevékenységek hatására szűkültek be az ívóterületek (déli vasútvonal kialakítása, a vízszint állandó szinten tartása, a partvonal kibetonozása, tájidegen halfajok betelepítése), melyek elsősorban közvetlenül, de néha közvetetten hatva, gyakorlatilag ellehetetlenítik a pontyok szaporodását. El lehet képzelni, micsoda paradicsomi állapotok voltak, amikor a víznek még szabad kijárása volt a berekterületek felé. Nem kell csodálni, ha a balatoni halállomány mesterséges utánpótlásra szorul.

A Balatonba telepített pontyok döntő többsége valóban mesterséges úton előállított „lombikhal”. Jómagam híve voltam az ún. Dubics-tavas természetes ívatásnak (kisméretű ívató tavak, ahonnét az ivadékot előnevelt (tökmag) méretben lehalásszák és kihelyezik az egynyarast nevelő tavakba), de megfelelő feltételekkel rendelkező, nagyobb méretű tavakban hektáronként egy kistörzs (1 ikrás, 2 tejes) kihelyezéssel is remek eredményeket lehet elérni. A természetes ívatás azonban kockázatos dolog. A kihelyezett anyahalak ívása elhúzódhat, még akkor is, ha igyekszünk hormonkezeléssel (kihelyezés előtt, érettségtől függő adagú hipofizálás) szinkronizálni azt. Az elhúzódó ívás szórt méretű egynyaras állományt eredményez, ami kerülendő. Az ívás, a lárvafejlődés, a kikelt zsenge hal kedvezőtlen időjárási viszonyok mellett (hirtelen lehűlés, nagy vihar) itt jelentősen sérülhet, ami mesterséges körülmények között (keltetőház) szinte teljes védelmet élvez – különösen, ha a víz temperálható. A nevelő tó előkészítése, vízfeltöltése, a kishalak kihelyezése napra pontosan tervezhető, ami nagyban növeli az eredményességet. A természetes ívatás éppen ezért manapság háttérbe szorult. De nem azért, mert a tenyésztésben tartott anyahalak nem ívnak le önmaguktól! Igenis leívnak, ahogy utódaik is, hiszen ivarterméket fognak termelni az utódok is. Természetes körülmények között azonban a fentebb tárgyalt tényezők együttes állásának köszönhetően valósul meg az ívás; ellenkező esetben elmarad!

Gyakran hallom, amikor mondja horgásztársam augusztusban fogott pontya bontásakor, hogy, na, ez sem tudott leívni, tele van ikrával. Ez így helyes (hiszen szemmel látható) következtetés, de a legtöbbször elhangzó magyarázat, miszerint genetikai okok miatt képtelen leívni, már nem az. És itt felvetődik a kérdés: mi lesz azoknak a halaknak az ivartermékével, amelyek nem ívtak le? Tulajdonképpen ugyanaz, mint a forró égövi társaiknál: folyamatosan olyan állapotban maradnak, hogy kedvezővé váló körülmények esetén azonnal megtörténhessen a szaporodás. Az ivartermékeknek van egy rendszeresen megújuló és ezzel párhuzamosan mindig leépülő része, azaz a hal mindig készen áll arra – amennyiben a körülmények lehetővé teszik –, hogy leívhasson.