Balatoni pergető kalandok - Egy csodálatos barátság kezdete

Ez fantasztikus. Itt a hírhedt balatoni vihar, és én szemtanúja leszek, ahogyan eltüntet mindent és mindenkit, aki él és mozog! Eltökéltem magam, hogy kinn maradok, amíg lehet és megnézem, hogy hogyan is van ez a valóságban, amiről már annyi legendát hallottam. Nem féltem és nem is számítottam semmi rosszra, errefelé gyakran megesik az ilyesmi.
A szél még nem érkezett meg, de a horizonton már látszott, hogy csak percek kérdése. Azon tűnődtem mennyi időm lehet még, amikor egyszer csak óriási vinnyogásra lettem figyelmes.
Mit művelnek azok a csérek ott a strand közepén? Köröznek, mint a keselyűk, és le-le csapnak a vízre. Hát ilyet… De mi folyik ott a vízben?

Futólépésben közelebb szaladtam, már amennyire a papucsom lehetővé tette a szaladást. Nem hittem a szememnek, amit amúgy nem is kellett nagyon megerőltetni, mert a parttól 30 méterre olyat láttam, amit azelőtt csak a filmekben.
Jól hallható buffanások és hatalmas habos örvények váltogatták egymást egy alig 10m átmérőjű körben. Földbe gyökerezett a lábam, a megszállott horgászember számára elképzelhetetlen látványtól. Hatalmas fehér testek habzsolták a gondosan összeterelt, majd a rémülettől szanaszét repülő küszöket. Balinnak, csérnek nem számított, hogy vízben vagy levegőben csapnak le a sikeres rablások melléktermékeként kábultan repkedő küszökre. Eszeveszett nagy habzsolás folyt a szemem előtt. A táplálékpiramis, a szimbiózis, minden furcsa szó, amit már majdnem elfelejtettem iskolai tanulmányaimból, egyszer csak ott volt és élőben történt a szemem előtt. Levegőt se tudtam venni a csoda láttán.
Ebben a pillanatban hirtelen jött meg a szél. Elemi erővel kapaszkodott bele mindenbe, amibe csak tudott. Meglepő módon, a víztükrön nem nagyon találta a fogást még egyelőre, de szorgalmasan kezdte kaparászni a felszínt, és próbált apró hullámokat korbácsolni belőle.
Etetőanyagtól és jellegzetes dévérkeszeg nyálka szagától illatozó tenyereimmel fogtam a fejem, hogy ilyen nincs… itt a rossz idő, ezek pedig pont most rabolnak, amikor már nem tudok horgászni rájuk, mert itt a vihar és különben is ma már horgásztam eleget. Ráadásul az egyetlen fel nem szerelt pergető botom messze van innen, benn a házban. Gyorsan végigfutott az agyamon, hogy be kéne szaladni érte, de hát mire visszaérnék már jó eséllyel szakadni is fog az eső. Reménytelen.
Miközben ezen morfondíroztam a fejemet fogva, röpke fél perc alatt szemtanúja voltam majd tucatnyi rablásnak vízfelszín alatt, és ámulatba ejtően még a vízfelszín felett is. Egyik küszt a másik követte a haltúlvilágra: kit a balin, kit a csér küldött oda.
Szerencsére hamar megjött a jobbik eszem. Egy életem, egy halálom itt horgászni kell!

A papucsom, hogy ne akadályozzon, azonnal lerúgtam és fénysebességre kapcsoltam a pergető botom irányába. Nem tudom mennyi lehetett a részidőm 200m-en, de pillanatok múlva már visszafelé robogtam az aszfalton mezítláb, kavicsoktól és gallyaktól nem zavartatva. Egyik kezemben egy bot a másikban egy pici doboz, benne 3 csalival és egy ércsipesz. A kevés, hirtelen rögtönzött fél zsebben elférő pergető felszerelés gyerekkoromban is szerencsét hozott a Dunán, legnagyobb pergetett harcsám megfogásakor. Kíváncsi voltam a jó ómen ezúttal is hozza-e, amit hozni szokott.
Az adrenalin csodákra képes. Se a talpam nem fájt a vágtától, se a levegőhiány nem zavart, amit elméletileg éreznem kellett volna a nagy rohanásban. Pillanatok alatt ruhástól bevágtam magam a hideg, akkorra már igencsak hullámzó vízbe, és a nagy örömömre még mindig tartó vérengzés irányába kezdtem gázolni.
Amikor odaértem fél dobásnyi távolságra, a már a lábaim előtt zajló forrongás miatt érzett eksztázistól remegő kézzel alig tudtam a forgókapcsomba akasztani a csalim, egy viharvert poppert, ami a naplementében rabló balinoknál már bizonyított, hogy fogós csali.

A forgót beakasztottam, ércsipeszt a pólóba, csalis doboz be a zsebbe a víz alá, és már repült is a kis popper a csérek alá.
A vízre érés előtt megfékezett csalim pontosan a rablások területe mögött ért vizet. Rögtön tekerni kezdtem, amit azonnal pár méteren belül elementáris erővel ragadott el egy balin, karikába hajlítva a botom. Gerincemben éreztem az elemi erőt, amit a tízen-méternyi fonott zsinór meglehetősen jól közvetített felém. A fárasztást szigorúra vettem, nem akartam, hogy elmossa a közelgő eső életem horgászatát. Balin komát hamar karnyújtásnyi távolságra kényszerítettem és tarkón ragadtam. Gyors horogszabadítás a csipesszel és már repült is a csali vissza a tutiba. Ezúttal nem dobtam akkorát, pont a happycentrum közepébe találtam dobni, ami azt eredményezte, hogy a botot még felemelni se volt időm a tekerés megkezdéséhez, azonnal visított is a fék. Hamarosan újabb balint szabadítottam meg a horogtól. 

Ez a felejthetetlen eseménysor megismétlődött még négyszer. Kezem lábam remegett, a hullámok egyre nagyobbak voltak, az eső is megjött erős határozott szurkálásokkal jelezve a csupasz bőrömön, hogy egyre durvul az időjárási helyzet. De a víz még forrt a rablásoktól. Csali cserére szántam el magam, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy a króm színű propellerekkel ellátott felszíni csalim vajon megeszik a komák? Szerencsére a víz már lehűtött annyira, hogy a csali cserénél nem vesztettem sok időt. 

Hamar repült a tíz éve birtokolt, de még sosem kipróbált csalim. Vizet ért, húztam-húztam, de meglepetésemre a kapás-zónában ezúttal nem kaptam rávágást. Már éppen meglepődtem volna, hogy érdeklődés nélkül dobtam be a kánaánba, és a match botozáskor begyakorolt, extra rövid zászlóval végrehajtott gyors újradobás mozdulatát kívántam végrehajtani, amikor a felszínen a spiccgyűrű felé közeledő, propellerjeivel habokat keltő csalimat a botspicc előtt a kiemelés pillanatában ledurrantotta egy balin. Az orrom előtt lezajló kapás az 50cm-es zászlón, derékig a vízben állva elmondhatatlanul brutális élmény volt. Ennél csak a fárasztás volt brutálisabb. A botot teljes egészében a víz alá rántó balin hol jobbra, hol balra próbálta meg kicsavarni a kezemből, de nem hagytam neki. Némi recsegéssel kísért fékfüstölés kíséretében kapott még pár méter zsinórt az orsótól és pár elementáris erejű kirohanást, majd a lábaim közötti átszáguldást követően ő is alávetette magát a horogszabadítás műveletének. 

A következő 5 dobásból további 4-et sikerült még fogni az egyívású, másfeles forma balatoni piranhákból, amikor megérkeztek a partig az első tarajos hullámok és elmosták a showt. Ekkor már dobni is igen nehéz volt az erős szélben, de a csérek vinnyogásának a halkulása és egyedeik távolodása is jelezte, ez itt most eddig tartott. Nem is rontottam tovább a tucatnyi dobásból álló 90% feletti statisztikám. Kicsit tartottam is a villámoktól melyek már a fejem felett cikáztak.
Ennyi volt.

15 felejthetetlen perc, ami egy életre a balatoni pergetés rabjává tett. Ezt követően már csak egyszer koszoltam össze a kezem etetőanyaggal és a finomszerelékes felszerelést mára már teljesen kiszorította a pergető botok és csalik arzenálja. Ez a nap teljesen átformálta a horgászatom.
Az etetőanyag kevergetést és a cipekedést a séta közben való rablások fürkészése váltotta fel. Immáron 7 éve, hogy rabul ejtettek a balatoni ragadozók, de hasonló eset nem történt velem azóta sem. Ennek egyik oka elsősorban az, hogy minden év teljesen más. Más ragadozók dominálnak, és más vízterületeken teszik azt évről évre, nem hagyva elkényelmesedni a balatoni pergető horgászt.
A Balaton halai mindig adnak okot a fejtörésre.